Izrael szebbik arca

Elköltöztem...

Sok éves blogolás után, csokorba kötöttem az összes eddigi blogomat egy új lap keretében:

www.podo-pro.hu

Ezen belül az Izrael szebbik arca külön kategóriát kapott

Szeretettel várok mindenkit, akit érdekel a téma:

Éva Mihály Amichay

Joan Dorfman nyaranta otthagyja a New-York-i Metropolitan Operát és a túlfűtött klimájú Tel-Avivban nemzetközi operaműhelyt vezet, már 23-dik esztendeje. A többnyire rock-koncerteknek helyet adó Park Hayarkonban százezres tömeg hallgatta a szadna részvevőinek produkcióit.

Az ötlet Joan Dorfmantól eredt, aki az akkori tel-avivi polgármester, "Csics"-nek (polgári nevén Slomo Lahat) ajánlotta, hogy Tel-Aviv legyen a legújabb-kori operaének-képzés mesterkurzusának nemzetközi központja. Csics hires volt arról, hogy lelkesen támogatott minden jó ötletet. Mellesleg az ő "mániája" nyomán épült fel a mai Opera épülete Tel-Avivban. (Az Opera egy Golda Center elnevezésű kultúrális központ része, mivel az első izraeli opera épületét lebontották, és helyét ma egy Opera-torony elnevezésű épület őrzi - ez olyan zsidós megoldása a dolgoknak...:)

A négyhetes mesterkurzusra többszáz jelentkező van minden évben a világ minden tájáról, de csak 80 hallgatót tudnak befogadni, hogy a szinvonal olyan magas maradjon, amilyennek kezdetben elképzelték.

A szadna négy hete során a napi, személyes munkát közönség előtti, esti koncertek zárják   - a jegyek jutányosak, így a műfaj iránt érdeklődők tömegei lepik el a Yarkon Parkot.  Csics "számítását" , amikor a Városháza nevében együttműködésre lépett a mesterkurzust szervező alapitvánnyal,  igazolta az idő : kevés pénzért honpolgárainak nivós szórakozást  nyújt a nyári estéken, miközben ismertté teszi a várost nemzetközi kultúrális viszonylatban.  Azok a fiatal opera-énekesek, akik eltöltik ezt a négy hetet Tel-Avivban, a legjobb emlékeket viszik magukkal Izraelről. Az intsrukciók, amelyek feltörekvő pályájukon segítik, az esti koncertek lelkes közönsége, az éjszakai Tel-Aviv élettelisége elhomályositja a média-depressziót, amely csak a konfliktusról ad híreket.

A magyar szállodák reggeli svédasztalánál azonnal kiszúrom, hogy ki az izraeli. Nem a hangos beszéd, vagy a "kibucosan" laza öltözetük miatt, hanem ahogy kétségbeesetten szedegetik össze a zöldséget a sokfajta hús és sajt közül. Ők azok, akik a magyar ételek mellé díszítésként odabiggyesztett petrezselyemre is rávetik magukat - különösen télen, amikor a magyar még kevesebb zöldséget eszik mint egyébként.

Az izraeli és az ő salátája bensőséges viszonyban van - hűségesebb hozzá, mint a párjához. Egyszerűen nem élhet nélküle!

A klasszikus izraeli saláta az amit az arabok is esznek az egész Közel-Keleten, végtelenül egyszerű: friss uborka, hagyma, paradicsom - nagyon apróra kockázva, meghintve sóval, frissen facsart citromlével és olivaolajjal. A hangsúly a frisseségen van és az apróra vagdaláson van. Ez a saláta illik a falafel mellé, de sokan friss, könnyű túróval együtt eszik reggelire, vagy vacsorára.

A saláta, az izraeli gasztronómia felvirágzásával párhuzamosan egyre nagyobb karriert futott be: gazdagodott az alapanyagokban és az ízek rafinált harmóniájában.

A "saláta" izraeli értelemben  csupán annyit jelent, hogy "fogj jófajta zöldséget és gyümölcsöt, keress minél érdekesebb kombinációt, vagdald - keverd - fűszerezd, "kötőanyagként" tegyél bele magvakat, vagy sajtot, vagy akár sült csirkehúsdarabkákat  (vagy-vagy), kóstold és edd meg azonnal!

Egy jó salátához nem kell tucatnyi hozzávaló, nem kell több órát a konyhában tölteni, mégis tápláló és egészséges ételhez jutunk, ha elég merészek és kreativak vagyunk. Mivel az izraelieknél általában egyik sem hiányzik, ráadásul az év minden napján dúskálnak zöldségben-gyümölcsben, ma már nyugodtan mondhatjuk, hogy Izrael saláta-nagyhatalom. Ennek megfelelően, az alapanyagok választéka elképesztő mértékben megnőtt.

Az izraeli salátafajtákban is nagyobb teret nyert a fejessaláta valamilyen fajtája, a vöröses, csipkés levelűtől a szinte fehér halványzöld, káposztaszerűen egymásra borulóig. Nagyon sok fűszernövény őshazája a Közel-Keleten van, - az utóbbi két évtizedben, aki csak egy kicsit is ad magára, az legalább cserepekben tart otthon zöldfűszert, bazsalikomtól a tárkonyig, és nem száritva használja ezeket.

Csakhogy, a saláta-fajták használatát " megkeserítik" a leveleik közé jutott talajszemcsék. Otthon is viszonylag sok munka szétszedni a leveleket és jól megmosni, hogy ne ropogjon az ember foga alatt az ottmaradt homokszem, de étteremben erre még kevesebb idő és figyelem jut.

A keresleti oldalon tehát megjelent az igény a "mosott" saláta iránt.

Másfelöl viszont Izraelben nagyon takarékosan bánnak a vízzel, ezért  a termesztés oldaláról is célszerűbbnek látszott a salátafajták hidroponikus termesztése. A technológia régóta ismert, de az izraeliek gyakorlati módon közelitették meg a dolgot - és nagyüzemi módon használják arra, amire praktikus. A salátán kívül föld nélküli földieper-ültetvények is vannak - szemmagasságban, fekete csövekben áramló vizzel, így a folyamatos szüretelés nem jár derékfájós hajlongálással. 

Tizennyolcadik alkalommal van zsidó Olimpia Izraelben. 18 a gimátriában azt jelenti, hogy él.   A Maccabiah hivatalos honlapja.

5300 sportoló a világ 64 államából, és 2000 izraeli sportoló - a mai megnyitó ünnnepségen negyvenezer néző előtt volt a nagy reprezentativ felvonulás.

Hogy mire jó ez a felhajtás? 

Az izraeli szállodásoknak biztos nagyon jó, hiszen válság ide vagy oda, a zsidó sportolók legtöbbje családostul jött el a "nagy eseményre"...

Igaz, ebben a speciális sporteseményben a sport kevésbé hangsúlyos, de valljuk meg, a "nagy"  olimpia sem csupán sport... ott a politika teng túl, itt a hormonok... ez olyan találkozó, ahová a zsidó családok nagy örömmel küldik a csemetét, hátha összejön egy helyes zsidó lánnyal, vagy fiúval... bizony, ez leginkább arról szól, hogy ismerjük meg egymást gyerekek, házasodjunk, szép az élet!

Az eseményről, ha nem is legpontosabb információval de egy magyar honlap is írt.

A magyar Maccabi honlapja.

A JMP szervezésében volt egy izraeli film-sorozat az Urániában - sajnos, csak az utolsó filmre tudtam elmenni, ám ezúttal igazán remek filmet láttam - Noodle a címe ennek a 2006-ban készült alkotásnak.

A felnőtt főszereplő Mili Avital, egyike a "jegyzet izraeli szépségeknek", de főként remek szinésznő.  Az 1972-ben született és jelentős izraeli sikerek után 1994-ben New-Yorkba költözött színésznő szerepelt jócskán amerikai filmekben, de mindig szívesen tér vissza egy-egy izraeli produkció kedvéért.

Bár a film többi, felnőtt szereplője is remek színész és kitűnő alakítást nyújtanak, kétségkívül lemossa őket a címszereplőt játszó kinai fiúcska.

A film legfőbb érdeme, és ezért nagyon jó volna, ha bekerülne a normál magyar filmforgalmazásba, az, hogy rendkívül hű képet fest arról a valamiről, amit leegyszerűsítve izraeli mentalitásnak neveznék. Hogy megértsék, miről is beszélek, el kell meséljem a történetet.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

Miri (Mili Avital) légikisérőként dolgozik. Fáradtan érkezik haza, ahol a kinai takarítónő várja, és az egyik fotelen csendben ül a hatéves kisfia.  Tipikus helyzet egy átlag, középosztálybeli, izraeli családnál - a takaritó (lehet nő is és férfi is) vagy egyetemista, vagy vendégmunkás. Utóbbi gyakoribb. Mint ahogy az is, hogy a vendégmunkások egy része nem legális formában érkezik az országba.  Afrikaiak, közép-európaiak, kinaik. A férfiak inkább az építőiparban, a nők  takaritóként találnak munkát, és miután a munkájukra szükség van, az izraeli társadalom elnézően tekint arra az apró részletre, hogy az ilyen munkavállalás nagy valószínűséggel nem törvényes. A bevándorlási hivatal azonban nem ilyen elnéző. Innen ered a film konfliktusa is.

A kinai takaritónő mobilja lefáradt, és arra kéri Mirit, hadd maradjon itt a kisfia, mig megoldja a problémát. A mobiltelefon a legfontosabb eszköz a kapcsolattartásban. Mind a munkaszerzésnél, mind a vendégmunkások közti kapcsolatban, sőt, bizonyos mértékig az otthoniakkal való érintkezésben is. Külön iparága fejlődött ennek Tel-Avivban. A takaritónő elmegy, tervei szerint egy órára, de sok óra múlva sem tér vissza. Miri, és a szomszédban lakó nővére, aki furcsa szimbiózisban él vele - lassan derül ki, hogy Miri mindkét férje háborúban halt meg, és a nővére férje aggodalmas gondoskodása mögött mélyebb érzelmek húzódnak, amelyek nem nyerhetnek kellő elismerést - nem értik, hogy mi történt. Egy darabig várnak, próbálják elérni telefonon a takarítónőt, de aztán akcióba lépnek - mindannyian, együtt. A nővér  és problémás férje, a kamaszlány, a barátnő, a szomszédasszony - aki csak mozgósitható.

Na ez az, ami annyira izraeli. Gond van? Oldjuk meg! Hogyan? - Ahogy lehet, a lényeg, hogy megoldódjon. Nem arról fecsegnek, hogy valaki (más) oldja meg, hanem mindenki jön azzal, amit maga képes hozzátenni a közös ügyért. Indormáció a bürokratikus eljárásról, kinai szótár, vagy kész összeesküvés egy gyerek hazavitelére...  A leglehetetlenebb helyzetben is lehet egy őrült ötlet, amit ki kell próbálni, ha nincs más, mert az nem lehet, hogy belenyugodjuk abba, hogy nem megy - ez az izraeli mentalitás lényege a szememben.

Nemcsak a történet jó, hanem a film is jól van megcsinálva. A rendezőnő, Ayelet Menahemi nem először bizonyitja, hogy képes fontos dolgokról,  remek történeteket elmesélni. Emlékezetes opusza a Sipurei Tel-Aviv, amelyben Anat Waxmann, aki a Noodle-ban Miri nővérét játsza, elhagyott, fiatal rendőrnőként szerepel. Már abban, az 1991-ben készült filmben tettenérhető az az alkotói módszer, amivel igen fontos társadalmi problémákat  feszeget, izgalmas és mulatságos történeten keresztül.

Az izraeli filmekben rendszerint nincsenek magányos hősök -  a cél csak összefogással érhető el. A csapatban mindenki szerepe fontos, kritikus pillanatokban a legjelentéktelebb is főszerepet kaphat. A  Noodle  szereplői távolról sem sematikus figurák. Bármennyire tipikus jelenség egy házasság elszürkülése, egy negyven felé közeledő nő gyermek utáni vágya, a bürokrácia otromba mivolta vagy az idegenekről alkotott általánositó előítélet - a film mindezeket egyedi színekkel ecseteli, és ettől válik hihetővé az abszurd történet, hiszen tudjuk  -  az élet irja a legképtelenebb forgatókönyveket.

Az izraeli film legjobb vonulata nem követi az európai (egyben magyar) "depressziós" iskolát - tudomásulveszi, hogy a mozi szórakoztató műfaj. Nem próbál álművészieskedő dögunalmat ráeröltetni a nézőre. Komolyan veszi a dráma ősi, görög szerkezetét, amely a legjobb amerikai filmeknek is alapja. Bármi legyen is a film vége, a nézőnek el kell jutnia a katarzisig ahhoz, hogy ne érezze -  fölöslegesen rabolták az idejét,  és a történet mögötti mélyebb mondanivaló is eljusson a szívéig.

Kababir egy falu, a Carmel hegyen, amelyet a harmadik legnagyobb izraeli város, Haifa már magábaolvasztott.  De itt nincs békétlenség arabok és zsidók közt, mert a mecsetben az iszlám legbékésebb irányzatának hívei imádkoznak. Ez az irányzat az Ahmadiyya.

A XIX. században Indiában alakult ki az iszlám békés olvasata, amely teljes mértékben elveti a dzsihádot, a "szent hitért való harcot". Számukra a nyugati társadalmak nem ellenségek.

A világon 35 millióra teszik az Ahmadiyya irányzat híveit, közülük csupán 1500-an élnek Izrael területén, de az utóbbi időben egyre több híve van a Palesztin Autonómiaában  is.

Haifára Damaszkuszból érkeztek az ahmadik, a múlt század elején, miután ott kifosztották és elkergették őket, ugyanis az ortodox iszlám komoly veszélyt lát a modern irányzatban. Megtelepedtek a Carmelen, és miután nem vettek részt a zsidók elleni harcban a harmincas években és az állam kikiáltása után nem menekültek el - békében és biztonságban gyarapodnak. 

Életformájuk elsősorban a fiatal, értelmiségi muszlimoknak jelent vonzó mintát - az Autonómiában, ahol már harmadik nemzedék él az arab-izraeli konfliktus reménytelenségében, a megszünni nem akaró háborúskodásban, ott az élő példa, hogy a zsidókkal való kapcsolatnak lehet egy egészen más formája is.

Chaim Kohen 1960-ban született Izraelben, egy török-zsidó mama és kurdisztáni zsidó papa gyerekeként. Alig 17 évesen már tel-avivi éttermekben pincérkedett.   Bár a kávéházi élet már az ország megalakulásakor is számottevő volt - jellemzően sok pesti zsidó közreműködésével, még a hetvenes évek végefelé sem sok komolyan vehető étterem volt Izraelben.

Többnyire, a különböző helyekről jött zsidók házi kifőzdéiben lehetett jót enni. Egyike volt a ritka kivételeknek a Neve Cedek negyedben lévő  Kioszk, ahol Kohen már barmanként dolgozott. Itt határozta el, hogy egyszer neki is lesz ilyen étterme. A következő helyen már konyhafőnökként dolgozott három évig, és francia szakácsoknál képezte tovább magát.

Kohen egyike azoknak az ambiciózus szakácsoknak, akik elhatározták, hogy a konyhaművészet legmagasabb régióiba emelik az izraeli konyhát.  Mielőtt a sznob európai szakácsok a fakanáljukba dőlnének a röhögéstől, meg kell mondjam - az izraeli konyha a legjobb úton van a kitűzött cél felé. Kohen először az általa oly sokra tartott francia konyhaművészetet ötvözte a közel-keleti alapanyagokkal, és fantasztikus ételeket kreált.

1985-ben nyitotta első éttermét a Kerent, az Ibn Gvirolon, Tel-Avivban. Ez annyira új volt akkoriban, hogy lassan komoly elismerést és hűséges törzsközönséget nyert vele. A pénzt, amit néhány év alatt összegyűjtött "elherdálta" egy dél-tel-avivi romos ház rendbetételére, ahol valóban méltó enteriőr és gyönyörű kert volt a körítése nagyszerű főztjének. De a magas árak ellenére sem tudta fenntartani ezt az álomszerű éttermet, ráadásul a gurmandokat felváltották a teli bukszájú, de műveletlen újgazdagok. 2002-ben bezárta ezt a különleges helyet.

Igaz, addigra fantasztikus éttermek sora nyilt már az egész tel-avivi agglomerációban. Az izraeli középosztály  utazott és látott eleget - felfedezte az élet élvezetének apró örömeit : a jó ételt, a kiváló borokat. Ennek megfelelően a kinálat is rohamosan bővült, egyre több fiatalember ment külföldre tanulni, hogy a szakma nemzetközi nagyságaitól lessék el a hivatásukat. Volt aki csak a kenyérkészítésre specializálta magát, de Tel-Avivban a világ legremekebb konyhái képviseltették magukat különböző éttermekben - az egészen olcsó jemenita éttermekről a legelagánsabb szusibárokig.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

Kohen közben sorra ismerkedett meg a különböző népcsoportok jellegzetes ételeivel - Izraelbe több, mint 70 országból érkeztek a bevándorlók - és ezek hatására az ő általa kreált mai, izraeli konyha egyre gazdagodott. 1999-ben indult az a tv-műsor, amely ennek a postnak is a cime: Sum, pilpel ve semen zait - vagyis Foghagyma, bors és oliva olaj - mivel ezek szinte sosem hiányoznak a közel-keleti ételekből.

Sorra jelentek meg a könyvei, de népszerűségét a tv-műsor növelte leginkább. Izzig-vérig izraeli, ahogy az ételekhez nyúl, ahogy főzővendégeivel végigmulatja a főzést, ahogy a klasszikus olasz ételeket is képes egy kis mentával vagy kuszbarával "zsidósítani".  Erre az izraeli konyhára nagyon jellemző, hogy könnyen emészthető, de tápláló ételek, sok-sok zöldséggel, gyümölccsel, halakkal, kevés hússal, azok közül is a szárnyasok gyakoribbak. Ez az izlésvilág egyre népszerűbb külföldön is, úgyhogy Chaim Kohen kreációi ma már new-yorki éttermekben is megjelentek.

Végül, az izraeli konyháról szóló bejegyzésből kihagyhatatlan, hogy a nemzeti ételek izraeliesítésében vitathatatlan érdemeket szerzett Sosana, aki Zsuzsikaként született Budapesten, és kislányként került Izraelbe a negyvenes évek végén. Az ő fantasztikus újítása az volt, hogy a legkíválóbb magyar ízeket beletuszkolta a palacsintába, és olyan főfogás-menűsort talált ki, amilyen Magyarországon sosem létezett.  Rendkívül népszerű éttermei voltak Magyar Palacsinta néven, egészen az ezredfordulóig. Amikor a rendszerváltás után elindult az izraeli invázió Magyarországra, ismerőseim csalódottan állapították meg, hogy hiába keresték a "magyar" palacsintát, olyat, mint Sosánáé, sehol nem találtak.  Ez bizony így van, és nem egyszer gondoltam, hogy milyen jó lenne visszahonositani Budapestre a Sosana-palacsintát, mert izeiben tökéletesen magyar, de sokkal könnyebb, egészségesebb, mint az átköltés eredetije. 

Harminckilenc évvel ezelőtt alapították azt a design-iskolát a Tel-Aviv agglomerációban (Ramat Gan), amely Shenkar néven, ma egyike a világ négy vezető intézmenyének. Megalapítása óta több, mint 5000-en tanultak itt, köztük nem egy nemzetközi sikert ért el.  

A leghíresebb,  az 1961-ben Marokkóban született, és gyermekként Izraelbe érkezett Alber Elbaz, aki  a nyolcvanas évek közepétől  New Yorkban dolgozik.

Ahhoz ugyanis, hogy valaki komoly karriert fusson be, eddig óhatatlanul külföldre kellett menjen.

Ezen szeretne változtatni a végzett növendékeket tömörítő alapítvány, amely nem kevesebbet, mint azt tűzte ki célul, hogy Tel-avivot felrajzolják a nemzetközi divat térképére.

Ennek érdekében nemrég nagyszabású divatbemutatót szerveztek, külföldi vendégek részére.

A régi növendékek bevetették minden kapcsolatukat, a nemzetközi vendégsereg meggyőzésére - New York, Párizs, Miláno mellett a feltörekvő Tel-Aviv is alkalmas lehet egy nemzetközi divatcentrum alternatívájaként.

A konzervatizmusokról híres ortodox zsidó nők is egyre intenzívebben érdeklődnek a divat iránt. Ahogy az egyik vallásos növendék mondta - ő bizony Tel-Avivban akarja megnyitni a szalonját: a "DOS-Couture"-t... (a vallásosokat a héber szleng "dos"oknak becézi).

A Shenkar azonban már jó ideje nemcsak divattervezőket képez.

Az ipari formatervezéstől az építészeten át a vizuális kommunikációig, sőt a kémiai és elektronikai termékek megformálásáig egyre nagyobb területet igyekszik bevonni a környezetalakitásba. 

Izrael legnagyobb "természeti kincse" a kiművelt ember, de ahhoz, hogy a végzettek ne spricceljenek szét a világban, a világot kell Tel-Avivba elhozni.

Mint ahogy a Parasat Hasavua blogomban, az egyes hetiszakaszok neve héberül szerepel, ebben, a mai Izraelről szólóban is, a cim egy héber szó - esetünkben a Mechalcim, ami szó szerint mentőket jelent, de senki ne gondoljon a szirénázó mentőautókra - egy olyan, önkéntesekből álló egységről van, akiket akkor riasztanak, ha egy turista, valahol a "természet lágy ölén" veszélybe került. A sivatagban villámcsapás érte, vagy a hirtelen leszakadó esőből pillanatok alatt sebes folyóvá lett völgyben a víz életveszélyesen elsodorta, beleesett egy barlangba, vagy ehhez  hasonló kellemetlen helyzetbe került, ahonnan segitség nélkül aligha kerülne ki élve.

Izraelben évente kb. 500 ilyen eset fordul elő, a rendőrségi statisztika szerint, és közel 1500 ember köszönheti életét egy önkéntesekből álló csoportnak - ők a MECHALCIM.

Izrael kicsi ország, ötöde Magyarországnak, de igen változatos természeti adottságokkal rendelkezik. Északon, a Hermonon még sízni lehet, amikor Eilátban, a Vörös tengerben fürödni, Galileában majdnem európai növényzet van, a Negevben sivatag. Itt van a világ legmélyebb pontja, a Holt tenger, és akkor még a sokezer éves történelméről, annak tárgyi emlékeiről egy szót sem szóltunk.  A megszünni nem akaró háborús konfliktusok ellenére sok a külföldi turista, de a veszélyes helyekre inkább izraeliek mennek. Mert az izraeliek imádnak kirándulni, és végtelen kiváncsiságukban a veszéllyel sem számolnak, sok esetben.

A rendőrség szervezi, de a hatszáz fős mentő-alakulat csupa önkéntesből áll. Az amúgy mérnök, orvos, tehenész, számítógép-technikus, vagy tanár - az ország területén 12 egységbe szervezett mentők  állandó késszenlétben vannak. Egy SMS felboríthatja a családi programot, átszervezi a munkát, mert ezek az emberek arra vállalkoztak, hogy ha szükség van rájuk, akkor nem késlekednek - mennek menteni. Arra a kérdésre, hogy miért, tulajdonképpen nincs válasz.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

Egy izraeli nehezen beszél arról, hogy másoknak segíteni boldoggá tesz, hogy ez az ország az összefogástól, az egymásért vállalt felelősségtől olyan sikeres.

Többnyire azt emlitik, hogy milyen sok energiát ad neki ez a munka. Annak is, aki maga rákos beteg, aki nap-nap után az életéért küzd, mégis marad az egységben, ameddig fizikailag képes rá - egy-egy sikeres mentés jobban gyógyít, mint a kemoterápia.